Mennyi az annyi, azaz nőtt-e hatezerrel 8 év alatt a dolgozó orvosok száma?

Előre kell bocsátanom, hogy az Újratervezés csoport nem ellenzéki, nem kormánypárti, hanem egészségügy, azaz beteg- és orvospárti. Azért szükséges mindezt előre leszögezni, mert – politikai meggyőződés függvényében – egyre inkább alternatív valóságokban élünk, és ennek megfelelően reagálunk, minősítünk. Ráadásul az alternatív valóságból megszólalókra könnyű másik alternatív valósággal válaszolni, a libikóka túlsó szélére húzódni, márcsak az egyensúly kedvéért is. De az Újratervezés megpróbál objektív maradni, és ehhez ma már az egyrészt – másrészt jellegű megfontolás is előrelépés. A felvezetést az indokolja, hogy a friss hír – ami e bejegyzés írására késztetett – alkalmas a felületes, akár bulvár megítélésre.

 
A hír

Kásler Miklós a napokban tartott sajtótájékoztatón elmondta, hogy „jelenleg hatezerrel több orvos dolgozik az egészségügyben, mint 2010-ben. Elindult az orvosok visszaáramlása, jelenleg még nem nagy számban, de a tendencia kedvező, ugyanakkor az elvándorlás dinamikája jelentősen csökkent.” Ennek a mondatnak a valóságtartalmát járom körbe ebben az írásban.

 
Akkor hát hány orvos dolgozik Magyarországon?

Fogós kérdés, mint látni fogjuk, pontos válasz nélkül.

A KSH STADAT adatbázisa szerint 2010-ben 33 943 orvos dolgozott Magyarországon, 2017-ben pedig 39 132. A különbség: 5 189, így hihető, hogy ez a szám mára már akár eléri a 6000-et. A kérdés csak az, hogy mit is fed le ez a szám, és honnan származik, mi az adatforrás. A KSH definíciós tára szerint dolgozó orvos: az orvosok országos nyilvántartásába felvett orvosok közül az, aki aktívan tevékenykedik (térbeli és funkcionális megkülönböztetés nélkül). Ez szabatos megfogalmazás, de sajnos tautológia, mert annyit tesz, mintha azt mondanánk, hogy dolgozó orvos az, aki dolgozik.

A következő kapaszkodó az egészségügyi dolgozók működési nyilvántartásában szereplő orvosok száma. Ez nem egyezik a KSH statisztikával, ebben az adatbázisban rendre kevesebb orvost találhatunk. A működési nyilvántartásban az Állami Egészségügyi Ellátó Központ által nyilvántartott egészségügyi szakképesítést szerzett személyek szerepelnek. Így per defintionem rezidensek nem. (Az élet ezzel nem feltétlenül kvadrál.)

 

 

A működési nyilvántartásban szereplő orvosok száma tehát egyszerre kevesebb és több, mint a valóban Magyarországon a betegellátásban valóban dolgozó orvosok száma. Kevesebb, mint láttuk, és több, mert aki szerepel a nyilvántartásban, az nem biztos, hogy Magyarországon dolgozik, és ha igen, akkor sem biztos, hogy orvosi munkakörben dolgozik. Ebből a nyilvántartásból annyit tudunk, hogy hány orvos dolgozhat(na).

A nemzetközi statisztikákban (Eurostat) a KSH számai szerepelnek. Ez alapján az orvosok száma inkább átlagosnak mondható.

 

 

Ha a gyakorlat szempontjából használható és valós számot szeretnénk tudni, akkor ez ma már nagyon egyszerűen megoldható lenne az Elektronikus Egészségügyi Szolgáltatási Tér (EESZT) segítségével. Új indikátorként be kellene vezetni a „közvetlenül a betegellátásban dolgozó orvosok száma” fogalmat, és ezt a számot az EESZT gond nélkül tudná szolgáltatni. Pontosan, naprakészen lehetne tudni, hogy hány orvos, hol, és hányféle jogviszonyban dolgozik. Ennek feltétele, – ami amúgyis kívánatos lenne –, hogy a magánellátásban is kötelező legyen az EESZT alkalmazása.

 
Nő, vagy csökken az elvándorlás?

Itt is azzal kell kezdeni, hogy nem tudjuk, hogy mennyien mentek el, hogy hány orvos dolgozik egy adott időpontban külföldön. Amit tudunk az az, hogy egy adott időszakban hány orvos kért a szakképesítése külföldön történő elismerése céljából hatósági bizonyítványt. Erről van statisztika. Ugyanakkor nem tudjuk:

  • ebből hányan mentek ki ténylegesen, és hányan csak kikérték az igazolást,
  • ha vállalnak is munkát külföldön, akkor ez időszakos külföldi munkavállalást jelent magyarországi tevékenység mellett, és hányan vannak, akik „kivándoroltak”, azaz itthon egyáltalán és tartósan nem dolgoznak.

Annyit látunk, hogy a hatósági bizonyítványt kérők száma 2015 óta valóban folyamatosan csökken, így valószínű, hogy az elvándorlás is. Ez alátámasztja a kormány azon állítását, amely szerint csökken az elvándorlás. Hozzá kell tenni: a „csökken” nem egyenlő a „megszűnt”-tel, azaz a hiány növekedése lassult, de ettől a hiány még van/nő.

 

 

 
Van-e elég orvos Magyarországon?

Ha a fenti számokat nézzük, akkor azt kell mondani: igaza van a Kormánynak, az orvos-elvándorlás csökken, a bérek növekednek, és a (valahol) dolgozó orvosok száma szintén folyamatosan nő. Akkor most Hawaii? Hát nem.

Az észlelés, a napi működési zavarok tömege nem ezt igazolja. Ami tény: nincs sok értelme annak a számháborúnak, hogy ténylegesen hány orvos dolgozik Magyarországon, mert látszik, hogy a jelenlegi széttagolt szerkezet, orvos-központú kompetenciaszintek és orvos/szakdolgozói arány mellett a jelenlegi orvos-létszám bizonyosan nem elég, és nem fenntartható az egészségügyünk.

 
Mit tudhatunk, és mi várható?

Az elvándorlás (tartós, kizárólagos külföldi munkavállalás) csökken, és csökkenni is fog. Egyrészt túl vagyunk a munkaerő-piac megnyitás utáni exoduson, és előbb utóbb beáll majd egy dinamikus egyensúly. (Írtam már erről „minden vérzés eláll egyszer” címmel.) Másrészt mégiscsak van valami konvergálás, már nem nyílik, hanem inkább záródik az olló a bérek tekintetében, és (talán, hátha) a munkafeltételek is javulni fognak. (Az Újratervezés csoport mindent megtesz ennek érdekében.) Az elszívó hatás csökkenését hozhatja a brexit is, hiszen a második legjelentősebb felvevőpiac válik bizonytalanná. (És arról most ne is elmélkedjünk, hogy a brexit egy elbaltázott döntés volt-e, vagy egy rossz jövő kezdete.)

Ennek ellenére a HR hiány tartós és súlyos következményeire kell felkészülnünk.

Az egyik: a (fejlett) világon mindenütt éleződnek az egészségügy gondjai, ami egyrészt saját problémaként jelentkezik, másrészt állandósítja (ha alacsonyabb szinten is) az elvándorlást a periféria-államokban. Mindenütt növekszik az egészségügy munkaerőigénye, ami egyrészt a szükségletek növekedéséből, másrészt a technológia fejlődéséből következik. Egyre több, krónikus megbetegedésben szenvedő beteg speciális kezelése jelenik meg szükségletként, és fontos annak felismerése is, hogy az egészségügyben a technológiai fejlődés – ellentétben más ágazatokkal – összességében nem vált ki élőmunkát, ellenkezőleg: növeli a szakemberigényt.

A másik: elvándorlásról, munkaerő elszívásról mindig csak a külföldre távozók tekintetében beszélünk, holott a magyar közfinanszírozású rendszer számára a hazai magánegészségügy már nagyobb veszélyt jelent. Ha azt mondtuk, hogy nincsenek megbízható adataink az elvándorlásról, akkor ki kell jelenteni, hogy végképp nem tudunk semmit a magánegészségügy elszívó hatásáról. Itt még pontatlan adatok sincsenek, egyetlen kormányzati adatként a Mérték tanulmány (ÁNTSZ működési engedélyre, azaz nem a tényleges működésre alapozva) járóbeteg-óraszámát tudjuk. Ez ijesztő/beszédes: ma már több a magánellátásban engedélyezett óraszám, mint a közfinanszírozású órák száma.

 

 

 

A nem statisztikai értékű saját percepció szerint a növekvő magánellátás nem jelenti ugyanannyi orvos kilépését a közszférából, mert a jellemzőbb az, hogy ugyanaz az orvos mindkét szférában dolgozik. Ez jobb az orvosnak adózási szempontból, jó neki a két szféra közötti szürkezónás  együttműködési lehetőségei miatt, és ez a közszféra orvos-veszteségét is csökkenti. A tendencia ugyanakkor a szétválást erősíti: a professzionálisan működő nagyobb magánklinikák már próbálnak a másodállású húzónevek mellé főállású orvosokat is szerezni. A magánszféra tehát továbbra is konkuráló hatású lesz, de az előrejelzések csökkenést mutatnak.

A másik súlyos gond nem mennyiségi, hanem strukturális, azaz a jelenlegi korfa kódolja a későbbi gondokat.

Az alábbi ábrán jól látszik, hogy hogyan csökken a „középhad”. Míg 2011-ben még a korfa Gauss görbe jellegű volt, 2018-ban ez már U alakúvá vált. Hiányzik a 35-50 közötti középkorosztály, akik tudásukkal, munkabírásukkal meghatározó szereplői az egészségügyi ellátórendszernek. A háziorvosi rendszer fenntarthatatlan korfája ismert, de mindez – főleg a „kis szakmákban”-  a pályázóképes korosztály kiürülése miatt az ellátórendszer szerkezetére is vissza fog hatni. A másik levonható konzekvencia: 2011-hez képest drámaian megnőtt a 60 év felett dolgozók száma (és így aránya), ami a középhad hiánya miatt komoly problémát, azaz orvoshiányt fog okozni. Ugyanakkor örvendetes, hogy a 35 éven aluliak száma is érdemben növekedett. Reméljük, itthon is fognak maradni.

 

 

Összegzés

Magyarországon valóban nő a dolgozó orvosok száma, és csökken az orvoselvándorlás. Mindez nem jelenti azt, hogy a jelen egészségügyi rendszer orvosellátottsága megfelelő lenne, és azt is tudni kell, hogy úgy az egészségügy tendenciái (szükségletek növekedése, technológiai környezet változása) mind a torz korstruktúra élezni fogja a HR helyzet feszültségeit.

Ezért fel kellene készülni a HR kérdés tartós kezelésére, aminek fő elemei:

  • A „szerkezetváltás”, azaz az ellátórendszer koncentrálása, a lakosság-közeli ellátások erősítése (Kevesebb, de erőforrással jobban ellátott professzionális működésű „szervizpontok”).
  • A szakmai szabályok felülvizsgálatával együtt a kompetenciák átrendezése, azaz az önálló kompetenciájú diplomás ápolók arányának növelése.
  • Az orvosi munka támogató tehermentesítése korszerű infó-kommunikációs alkalmazásokkal és kisegítő személyzettel.
  • A gyógyítási tér kitágítása a betegek felé, a lakosság edukálása, az öngondoskodás erősítése, beleértve a beteghez kihelyezett új informatikai eszközöket és alkalmazásokat is.

Ezek együtt hozhatnak fenntartható, vagy legalábbis konfliktus-szegényebb egészségügyet. 

 

Kiemelt kép: Unsplash